1. fejezet – Volt egyszer egy csapat
„Az ember vagy meghal húszévesen, vagy negyven fölött is megye hármas balhátvéd marad.”
Ezt a mondatot én találtam ki, és gyakran szoktam hangoztatni a kultúrház mögötti padnál, amikor a meccs utáni „sajtótájékoztatón” a harmadik bögre citromos tea után már filozófikus hangulatba kerülünk. Én a második kategóriába tartozom. Negyvenhárom éves vagyok, jobb napokon játékos, rosszabb napokon edző, és minden nap egy személyben a Sárszög SE elnöke, pályakarbantartója és lelátói kerítésszerelője.
A mostani vasárnap éppen egy rosszabb nap.
— „Józsi, hol a csatárunk?” – kérdezem az öltözőben, ahol a mennyezet már akkor is beázott, amikor még kazánnal fűtöttük.
— „Kázmér? Kint van a földön, trágyázik. Azt mondta, fontosabb a kukorica, mint a kupameccs.”
Hét fő jelent meg az öltözőben. Ebből kettő combhúzódással, egy másik meg annyira
kimerült, hogy a meccs kezdetéig még le sem tudott ülni rendesen. A kapusunk Zoli bácsi, 62 éves, a legendás „egyszemélyes” önkormányzati alkalmazott, aki portás, hókotró és fűnyíró egy személyben.
Valamikor, nem is olyan rég, a Sárszög SE két csapattal ment ki hétvégente: felnőttel és ifivel.
Most már annak is örülünk, ha egy csapatra való ember összejön – és még akkor sem mindig biztos, hogy mindnek van stoplis cipője.
A pálya szélén egyetlen néző áll, nagykabátban, kempingszéken: Manci néni, a polgármester anyja.
Ő hűséges. Azt mondta, „amíg a fiam adja a pályázatot, addig én nézem a meccset”.
A meccs? 7–1-re kaptunk ki a Tarnavölgytől. A mi gólunkat én rúgtam, tizenegyesből, miután a bíró megszánt minket. Aztán a végén még ő kért elnézést.
Az öltözőbe visszafelé menet a pálya mellett elhaladva láttam, hogy a régi lelátó alatt kinőtt egy nyárfa. Valamikor oda gyerekek álltak, szörpöt szorongatva, és kiabálták:
„Hajrá, Sárszög!”
Most csak a fa nő.
- fejezet – Amíg a pálya zöld
Sárszög nem szerepel a térképeken, csak a kanyarban, ahol már senki sem fékez, mert tudja, hogy úgysem jön senki szembe. A falu végén van a sporttelep, egykor „Sárszög Aréna” néven becéztük, ma már csak úgy hívják: az a rész, ahol még nem nőtte be a gaz.
A pálya szélén még áll a rozsdás kapu, amelyre valaki egyszer ráfirkálta: „Itt kezdődött minden”. Hogy ki volt az, nem tudni – valószínűleg részeg volt, mint mi legtöbben, amikor valami végzetes dolgot csinálunk. De igaza volt.
Itt kezdődött.
It lettem focista.
Itt lettem edző.
Itt lettem az, aki most már nem akarja elengedni azt, ami már régen elengedett minket.
A falu évről évre csendesebb. Az iskola udvarán már nem pattog a labda, csak a dió hullik a fákról.
Az egykori tanító néni már rég Pestre költözött a lányához. Az ifi csapat? Hivatalosan még létezik, a nevük szerepel a szövetség honlapján. A gyakorlatban meg a YouTube-on keresnek játékos toborzó videókat, amit én próbáltam összedobni az unokaöcsém telefonjával.
Nézd ide, fiam! Itt még sípcsonttörés is volt 1999-ben!
Próbálkoztunk. Volt falunapon teqball-asztal, meg egy nyugdíjas tornabemutató. Kaptunk pályázaton 40 ezer forintot, amit egy mobil wc-re költöttünk, mert valakinek el kellett menni a meccs közben. Aztán kaptunk egy kupac használt mezt is, de az egyik garnitúra női kézilabdás volt – rózsaszín, a hátán a felirat: „RémRókák”.
Mondtam is a srácoknak:
— „Ez legalább elriasztja az ellenfelet.”
Nevettek. De aztán egyik sem jött el a következő meccsre.
Most már ritkán nevetünk. Aki itt maradt, az már nem a győzelemért játszik, hanem emlékből.
Talán önvédelemből is. Mert ha nem lenne foci, nem lenne miért összegyűlni. Nem lenne ok bekapcsolni a bojlert az öltözőben. Nem lenne senki, aki este visszazárja a pályát.
De amíg a pálya zöld – vagy legalább foltokban az – addig én is itt vagyok. Mert nem csak a gólokért játszunk.
Hanem azokért a pillanatokért, amikor egy vasárnapi délutánon egy utolsó pillanatban becsúszó szerelés után valaki azt mondja:
„Ez igen, Béla! Még mindig van benned szufla!”
És én elhiszem. Legalább egy félidőre.
- fejezet – Elhasználódott cipők és emberek
A cipőm orra már nyílik. Nem képletesen, hanem ténylegesen – a baloldali stoplisnál egy apró résen keresztül befér egy kisebb pitypang. Régi Adidas, még abból az időből, amikor a boltban a vevőnek kellett könyörögni, hogy eladjanak egy méretet, nem fordítva. Nem azért nem cseréltem még le, mert nem lehetne – hanem mert ez a cipő ugyanazt végigcsinálta, amit én. Esőt, győzelmet, térdsérülést és egy megyei bronzérmet 2007-ben.
Az öltözőben a szag még mindig ugyanaz, mint régen: melegítő, fű, és valami, amit csak úgy hívunk: „a meccsnap szelleme”. Talán kicsit savanykásabb, de hát ki nem az idővel?
Az egyik játékos, Tibi – 27 éves, három szakmával, nulla végzettséggel – nemrég azt mondta:
— „Béla bá’, én már csak a lelki egészségem miatt jövök focizni.”
Erre mondtam neki, hogy:
— „Akkor gyere hetente kétszer, mert a vasárnapi meccsek inkább lelki rombolásnak számítanak mostanában.”
Nevetett. A többiek is. A humor maradt az utolsó tartalékunk – olyan, mint a kispad: soha nem elég, de legalább ott van.
Az edzéseken már nem kell síp. Nincs akkora hangzavar. Maximum a falu kutyái ugatnak, ha a labda véletlenül átpattan a kerítésen. Volt egy idő, amikor 18-an jártak le – ifisták, serdülők, néha még apukák is. Most néha csak ketten vagyunk, néha öten. Egyszer egy galamb is berepült a tornaterembe, és több időt töltött nálunk, mint a fél csapat.
Van egy fiú, a Petya, tizennégy éves. Néha lejön nézni az edzéseket. Csendes, szemüveges.
Múltkor megkérdeztem tőle:
— „Nem lenne kedved focizni?”
— „Nem rossz, de én inkább e-sportolok. Ott nincs sár.”
Elnevettem magam. És csak később jöttem rá, hogy milyen pontos megfogalmazás volt ez.
Nálunk van sár. Bőven. A pályán, az öltözőben, néha a lelkünkön is.
De azért amikor egy hűvös tavaszi délutánon a nap átsüt a háló lyukain, és a labda hangosan pattan a betonon, akkor valami mégis él. Valami, ami miatt újra és újra elmondom:
„Ezért megéri.”
A baj csak az, hogy ezt egyre kevesebben értik. És még kevesebben mondják utána.
- fejezet – Záróra
A faluban van egy mondás:
„Ami egyszer bezárt, az már csak raktár lesz.”
Így lett a régi posta is krumpli tároló, a fűtött buszmegállóból meg virágosüveg-gyűjtő. Most a sportpálya következik?
Az utolsó bajnoki előtt egy héttel bejött a hivatalból egy levél. Vastag borítékban, hivatalos fejléccel.
Én bontottam fel. A sportegyesületet hivatalosan felszólították, hogy „tekintettel a folyamatosan elmaradó meccsekre, az ifi csapat létszámhiányára és a pálya nem megfelelő állapotára, a szövetség javasolja a 2024/25-ös évad után a csapat visszaléptetését.”
Szépen írták.
De én csak annyit olvastam ki belőle:
„Köszi, ennyi volt.”
A következő héten a meccs előtti edzésre négyen jöttek le. Négyen. Az egyikük Zoli bácsi volt, a másik meg a Petya – a szemüveges srác, aki eddig csak néző volt. Azt mondta:
— „Ha tényleg ez az utolsó, én is rúgni akarok egyet.”
A cipője nagy volt rá, a mez pedig úgy állt rajta, mintha abroszból készült volna. De ott volt.
És ez számított.
A meccsnap reggelén egy levelet tűztem ki a kultúrház hirdetőtáblájára:
„UTOLSÓ MECCS – SÁRSZÖG SE
Vasárnap 15:00 – még egyszer, utoljára.
Ha valaha itt rúgtál labdába, ha valaha itt tapsoltál, vagy csak szeretsz egy kicsit nosztalgiázni – gyere el.
Nem kell belépő, csak egy jó emlék.”
És történt valami, amire nem számítottam.
Eljöttek.
Jött a Pista, aki 2005-ben még balhátvéd volt, de most már masszőr egy wellness hotelben.
Jött a Zsuzsi, aki a klub régi pénztárosa volt – most kuglófot hozott.
Jöttek gyerekek, akik már csak a szüleik meséiből ismerték a sárszögi meccseket.
És ott volt Petya is, a kezdőrúgáshoz készülve, egy régi focilabdát szorongatva, amin még halványan látszott: „SÁRSZÖG SE 1987”.
A meccs? 4–4 lett.
Azt mondták, ilyen jó hangulatú mérkőzést nem láttak a környéken tíz éve.
Én meg azt mondtam: „Ez nem búcsú. Ez emlékeztető.”
Ha szeretnéd, jövünk az 5. (záró) fejezettel – A fű újra kinő, ami kicsit előre tekint: van-e jövő egy ilyen kis klubnak? És ha igen, hol kezdődik?
Készen állsz a befejezésre, vagy még szeretnél kicsit időzni Sárszögön? 😊
- fejezet – A fű újra kinő
A meccs utáni napon reggel korábban keltem. A pályán még ott voltak a nyomok: letaposott fű, egy üres műzliszeletes csomagolás, meg egy széttaposott kupak, amit valószínűleg Petya rugdosott a sarokba. A hálóban fennakadt egy sárga lufi, a vendégek egyik kisgyereke hagyhatta ott.
Aztán hirtelen megszólalt a fejemben valami, amit régen, még egy megyei közgyűlésen hallottam:
„A jövő a stadionépítésben van, uraim. Ott dől el a sport jövője.”
Emlékszem, akkor sem értettem. Most sem értem.
Mert mi nem stadiont akartunk. Mi csak egy olyan pályát, ahol a gyerek nem bokáig sárban tanul meg dekázni.
Ahol a kapu nem rozsdás, és nem kell leporolni a fűnyírót mindenmásodik évben, hogy egyáltalán elinduljon.
De a pénz nem ide jött. Jött máshová. Oda, ahol a dísztribün is fűtött, de gyerek sehol. Oda, ahol már nem lehet hallani azt, hogy „Hajrá, Pistike!”, csak azt, hogy „műanyag palackkal nem lehet bemenni.”
És mi mit kaptunk?
Levélben jött a felszámolás. Aztán csend.
Mintha mi nem is léteztünk volna.
A társadalom is máshogy gondolkodik már. A szülők nem labdát vesznek a gyereknek, hanem tabletet. Nem a grundra viszik le, hanem angolra és úszásra, zongorára és kódolásra – mintha a közösség és az izzadság ideje lejárt volna. Pedig ami igazán formálja a gyereket, az nem a felhőalapú alkalmazás. Hanem a kapott, de visszavágott gól, az öltözőbeli sírás, a győzelem utáni pacsi.
És mégis. Minden ellenére...
Petya most már rendszeresen lejár. Azt mondta, jövőre toboroz egy haveri csapatot. „Nem hivatalos, csak úgy, poénból.” De aztán azt is hozzátette:
— „Béla bá’, lehet, hogy nem is olyan nagy poén ez. Lehet, hogy komolyan kellene venni.”
És én akkor először, nagyon halkan, de kimondtam:
„Akkor újraindítjuk.”
Nem stadion kell ide. Nem díszpálya. Nem reflektor.
Csak egy kapu, ami áll. Egy labda, ami gurul.
És egy ember, aki azt mondja: „Kezdjük el megint.”
Talán egyszer eljön az idő, amikor a döntéshozók nem csillogó zászlókat keresnek, hanem árnyékban rekedt gyerekeket.
Amikor nem díszszalagot vágnak, hanem szögesdrótot bontanak le egy régi pálya körül.
És talán egyszer majd a Sárszög SE újra elindul!
Mert a fű mindig újra kinő.
Csak adjunk neki helyet!